Pál Ferenc: A magánytól az összetartozásig

Írta: Kassai Éva, 2015-05-29 dátummal


Pál Feri A magánytól az összetartozásig

Mint ahogy az alább idézett részlet is mutatja, kitűnő humorral megírt, széleskörű ismereteket, használható megoldásokat tartalmazó könyv. Lelkesen ajánlom azoknak, akik párkapcsolatban élnek, akik tervezik, hogy abban, vagy akik már inkább egyedül szeretnének élni. Mert – ahogy az a könyvből is kiderül – sosem kívül van a probléma…

„Amikor szerelmes leszek, megakad a szemem valakin, aki hangosan teli szájjal kacag. Nahát! Nők ilyet is tudnak? Először persze azt mondom: „Úrinő nem nyerít, mint egy ló! Ez a kacagás félelmetes, irritáló, sőt, egy kicsit undorító is!” De belül mást is érzek… Vonzódom hozzá! Következő alkalommal már figyelem ezt a kacajt, és még lefekvés után is ott cseng a fülemben. Ú, ez a kacaj… Egy kósza gondolat nyugtalanságot hoz: aki így tud kacagni, talán másra is képes. A hahotázás mögé sok mindent el tudok képzelni. Kissé félelmetes, tehát nem szeretnék együtt élni vele, de azért megnézném, megtapogatnám azt a kacajt, ha lehetne! Nem kis meglepetésemre egy csodás világot találok mögötte. Akkor dühös leszek a szüleimre, s egy este, ami hajnalig tart nálunk, hiszen jócskán bent járunk a szerelemben, elárulom neked a titkom: tulajdonképpen a kacajodba szerettem bele, abba, ahogy nevettél. Akkor te szemérmesen elpirulsz, amit én nem látok a sötétben. Talán soha nem éreztem ennyire szabadnak magam. Most leszámolok a szüleim nyomasztó örökségével, azzal, hogy a kacaj kulturálatlan és állatias.
Ugorjunk néhány évet. Ülünk egy társaságban, és a feleségem fölnevet. Összerándulok, hiszen már tavaly megbeszéltük, hogy négyszemközt van helye a nyerítésnek, de társaságban nem. Ezt tartsuk meg magunknak! Ha bezárjuk az ajtót, akkor rendben, de mások mit fognak gondolni rólunk, milyen fényt vet ez ránk? A feleségem azonban fittyet hány a kérésemre, és bennem gyűlik a feszültség. „Ha szeretne, ha csak egy kicsit is szeretne…!” Milliószor megbeszéltük már! Ha fontos lennék neki, ezt nem tenné meg velem.” Tehát munkál a szülői tilalom, a spontaneitás tilalma, a szenvedély tilalma – ne zavarj másokat, ne fejezd ki az érzéseidet! Ezek a részeim továbbra sem kidolgozottak, elhanyagoltak maradtak, félek is tőlük, indulatossá tesznek. A szerelemtől felbolydultam, de most nem értem, hova tettem akkor a szemem, hogyan tudtam szeretni ezt a kacajt annak idején. Visszarendeződöm a megszokott állapotomba, a szerelem már nem segít, sőt úgy látom, hogy a társam a magatartásával sebészi pontossággal szurkálja kidolgozatlan részeimet. Ez a folyamat előbb-utóbb elkezdődik, a társunk akarva-akaratlanul a saját érzékeny pontjainkra és az elhanyagolt, kidolgozatlan személyiségrészeinkre hívja föl a figyelmet. A változást igyekszünk elhárítani magunktól, a helyzetet azonban aligha kerülhetjük el. Valódi megoldást az hozhat, ha belátom: érthető módon választottam éppen őt, ami történik, nem pech, nem véletlen, nem szerencsétlenség, még csak nem is átok, amiből törvényszerűen és kikerülhetetlenül következne,hogy a kapcsolatunknak befellegzett. Az elviselhetetlennek tűnő helyzetek visszautalnak egy kidolgozatlan személyiségrészemhez, sérülésekhez, hiányokhoz, gyerekkori tilalmakhoz, s fölszólítanak arra, hogy találkozzam velük!”

Pál Ferenc: A magánytól az összetartozásig – Kulcslyuk Kiadó 2014. 400-401. oldal