Vészhelyzetben mit tennél?

Írta: Kassai Éva, 2014-04-15 dátummal


Csütörtökön anyuval elmentünk a szokásos heti javbeszerző körútunkra a közeli üzletházba. Az élelmiszerekkel megpakolt bevásárlókocsijainkat toltuk ki a parkolóba, hogy aztán betérhessünk a DM-be is a kemikáliákért, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy gyönyörű batár mellett áll egy hölgy, míg az autó belsejében az első ülésen állva vörös fejjel ordít egy kisbaba. A kicsi kissé ingatagon kapaszkodott parányi kezecskéivel a felhúzott ablak peremébe. Az anya elmesélte, hogy most kapta a férjétől ezt a csodamasinát, és nem szokott még hozzá, hogyha 20 másodperc elteltével nem üt be valami kódot, akkor a kocsi automatikusan bezárul. Mielőtt elkezdte bepakolni a cuccokat a csomagtartóba, beállította a gyereket az első ülésre, bedugta a slusszkulcsot a helyére, bekapcsolta a rádiót, hogy szórakoztassa a picit, aztán becsukta az autó ajtajait, hogy ne akadályozzon másokat. Így került fogságba a baba. Sajna a mobilját is otthon felejtette, így a bioboltostól hívta fel a központi kikódolót, hogy nyissák már ki a csodamasinát. Ez a tranzakció valamiért nem sikerült.

Rettenetes volt nézni, ahogy egyre fáradtabban zokog az a csöppség, és attól féltem, még olyan bizonytalanul áll a kis lábacskáin, hogy nemsokára beesik az ülés és a kesztyűtartó közé.

Többen adtak mindenféle jó tanácsot a szerencsétlen anyukának, de az szegényke teljesen le volt blokkolva. Nekem csak az jutott eszembe, hogy besomom a kicsitől legtávolabb lévő ablakot, és pont letojom az anyagi kárt, de nem az én gyerekem, nem az én autóm, nem az én döntésem. Nehezen emésztettem ezt meg.

Tehetetlenségünkben aztán tovább folytattuk a bevásárlást a következő üzletben. Amikor kijöttünk újra a parkolóba, még mindig ugyanaz a patthelyzet fogadott bennünket. A hölgy úgy döntött, kihívja a zárkirályt, és épp őket várta.

Sajnos nem tudom, mi lett a sztori vége. Viszont tartottam egy röpke közvéleménykutatást a barátaim között, ki mit tett volna. Bár ez így nem teljesen fair, hiszen sokkal könnyebb kívülállóként mérlegelni a lehetőségeket, mintha egy érzelmi sokk hatása alatt lennénk. Hatból öten azonnal rávágták, betörték volna az ablakot. A hatodik a férjét parancsolta volna oda azonnal a pótslusszkulccsal. Nemek arányában: a három pasi, akit megkérdeztem, mind a drasztikus törést, a hölgyek közül kettő ezt, a harmadik a már említett férj-pótslusszt választotta volna.

Az eset nem csak megrázott, hanem el is gondolkodtatott. Sok minden gomolyog bennem azóta is. Értékek, megoldások, különbségek… Én dolgom, Te dolgod, Ő dolga…

Ma láttam egy filmet, amelyik az ötvenes évek Amerikájában játszódott. És ahogy néztem a kertvárosi középosztálybeli főszereplőnő életét, valami irgalmatlan hála töltött el, hogy nekem már más adatott. Hogy az én boldogságom nem a férjem előremenetelétől függ, hogy szabadon választhatok pályát, életformát. És dönthetek úgy: betöröm az autóm ablakát, ha nem akarom órákig tehetetlenül nézni, vajon megússza-e a kisgyerekem épségben ezt a “kalandot”.

Te mit tennél?