Milyen coach a jó coach? Coaching filozófiám

Írta: Kassai Éva, 2014-04-16 dátummal


Coaching filozófiám: az ösztönösség találkozása a tudománnyal

 

Az elmúlt időszakban volt néhány olyan üzleti tárgyalásom, ahol számomra még ismeretlen partnerekkel találkoztam. A beszélgetések során több ízben is elhangzott a kérdés: coach-ként milyen módszerekkel dolgozom. Tapogatózó érdeklődésemre ügyfeleim elmesélték, milyen irányzatok képviselői jártak már náluk. A legjobban a sikerorientált meg a célorientált coach megnevezés tetszett. (No jó, nem ért váratlanul, láttam már egy s mást a neten.) Azért elgondolkodtató nem, hogy milyen coach lehet az, aki nem siker- és célorientált? Hiszen a coaching lényege maga a változás, amihez nem árt, ha kitűzünk egy célt, amelynek elérése, vagy akár az irányába történő elmozdulás is többnyire sikerélményt okoz a kliens számára.

Én rendszerszemléletű coach-ként végeztem. A rendszerszemléletbe minden olyan módszer beletartozik, amely ún. „emelőkar-hatást” fejt ki. Azaz a legkisebb energiabefektetéssel a legnagyobb hasznot hozza a kliens számára. Ez a meghatározás tetszett partnereimnek, de ezen belül további, csak rám jellemző megoldásokra voltak kíváncsiak. Így kénytelen voltam elgondolkozni, mi is az én különleges, egyedi módszerem.

Nagy a nyomás: valahogy ki kell tűnni. Marketing szakközgazdászként is tudom, milyen fontos a jelenlegi gazdasági környezetben, hogy valamilyen jól megkülönböztetett brand-del lépjen fel egy szolgáltató. Hogy ma már egy kávé csomagolásán is hosszasan dolgoznak a márkaépítő szakemberek. Nem beszélve az ennél komplex-szebb termékekről, szolgáltatásokról. Nagy a kísértés, hogy beálljunk a sorba, és valami gyorsan ható lózunggal „adjuk el” magunkat.

Megértem a „vevői” oldalt is: a HR vezetők szeretnének jó döntéseket hozni, és munkatársaik számára a legjobb szakembereket kiválasztani. Nem lehet könnyű! Jönnek az ilyen-olyan módszerek, a különféle iskolák… Ha szimpatikus, hiteles a tárgyalópartner, meggyőző lehet az Egyetlen Üdvözítő Mindenrejó Tutiság.

Pályafutásom során többször is azt éreztem, megtaláltam a bölcsek kövét. A kor előrehaladtával viszont egyre kevésbé tudom letenni a voksomat egyetlen irányzat mellett sem. Ahogy megtanulok valamit, rögtön látom a módszer határait is. Ha valakinek csak egy kalapács van a kezében, ott nagy a kísértés, hogy az illető mindent szögnek nézzen.

Nehéz dolog generalistának lenni. Nem azért mert állandó fejlődést, folyamatos energiabefektetést kíván, hiszen ez nálam belső igény, nem pedig egy hasznosnak tartott marketing-szemléletmód. A problémát inkább azt jelenti, hogy nehéz ezt a komplexitást néven nevezni, gyorsan bepozícionálni, mások által könnyen befogadhatóvá téve elmagyarázni. Illetve a saját sikereim kulcsát elsősorban nem is ebben a tudásbázisban látom.

Az elvárható minimum, hogy egy coach professzionális szakmai kompetenciákkal rendelkezzen. Ez vitathatatlan. Az élet- és a vezetői tapasztalat is fontos. De ez még nem tesz egyedivé egyetlen coach-ot sem, ez csupán az alapkövetelmény. Meglátásom szerint a többlet a coach személyiségében rejlik.

Kb. 20 éves voltam, amikor először találkoztam Carl Rogers amerikai pszichológus módszerével. Először szívvel-lélekkel azonosultam mindazzal, amit tőle hallottam, majd munkásságát tanulmányozva megértettem, milyen hatásmechanizmussal éri el eredményeit. Ő volt az első terapeuta, aki „azonos szemmagasságban”, felnőtt, érett, felelősségteljes emberként kezelte pácienseit, akiket elsőként ő hívott klienseknek. A változási folyamatot nem a tanácsadó-tanácsot megfogadó alá-fölérendeltségi viszonyként fogta fel, hanem egyenrangú partnerek együttműködéseként. Úgy vélte, elakadásaiból a kiutat senki nem találja meg jobban, mint maga a problémagazda, így saját segítő szerepét teljesen másképp definiálta. Kollégái nagy részét sokkolták ezek a forradalmian új nézetek, így a szakma hosszasan nem vette át nézeteit.

Sikeres folyamatait hosszú éveken át vizsgálta, és többszáz esettanulmány feldolgozása után hipotéziseit bizonyítottnak látta. Véleménye szerint eredményeit az alábbi három feltétel biztosításának köszönheti:

1. A kliensek pozitív változásához elengedhetetlen, hogy a velük foglalkozó segítő (esetemben a coach) önmagát adja mindenféle máz és manír nélkül.

Tapasztalataim szerint ehhez elsősorban önismeret, majd önelfogadás, végül pedig gyors önreflexiós készség szükséges. Az önismeretet elő lehet segíteni különféle módszerekkel, de úgy vélem, az élettapasztalat ebben a folyamatban különösen fontos tényező. Hogy minél több helyzetben megéljem önmagam, hogy elemezzem a viselkedésem, hogy a magam számára előrevivően szűrjem le a tapasztalatot a külvilág visszajelzéseiből.

Ezután nagyfokú bizalom szükséges. A bizalom vonatkozik saját magamra, mint szakemberre, mert tudom:

  • hogy kellően felkészültem,
  • tapasztaltam, hogy kézben tudom tartani a folyamatokat,
  • érzem, hogy a helyemen vagyok,
  • ismerem a kompetenciáimat,
  • illetve elfogadom, és nem tartom félelmetesnek, hogy ismeretlen helyzetekbe is kerülhetek a coaching során.

Ezen kívül vonatkozik a módszerre, mert azt tapasztaltam, hogy eddig mindig bevált.

Valamint vonatkozik a kliensre, mert hiszem, hogy minden emberben ott van a képesség, hogy egy érettebb állapot felé fejlődjön.

Ha nincs meg ez a bizalom, akkor hitelesen csak azt tudom visszajelezni kliensemnek, hogy bizonytalan vagyok a változás kimenetelében. Ez pedig akadályozza a folyamatunk eredményességét.

2. A meleg, támogató, elfogadó, nyitott attitűd hozzásegíti a klienst, hogy félelem, és gát nélkül figyelhessen saját magára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet ezt az attitűdöt kialakítani. Hogy ez a készség egyáltalán elsajátítható-e különböző tanfolyamokon, vagy erre születni kell? Tanulni lehet a nyitott gesztusokat, gátlásokat le lehet győzni, de a másik elfogadását mímelni lehetetlen. A hamis, hiteltelen odafordulást azonnal érzékeli a kliens, és tudatosságának szintjén értelmezi azt. Hogy pontosan hogyan érkezik meg hozzá ez a visszás üzenet, előre nem megjósolható, de az viszont igen, hogy akadályozni fogja a coaching folyamat sikerét. Éppen ezért ezt a bizalommal teli légkört könnyebb kialakítani azoknak a coachoknak, akik alapvetően kevés előítélettel, általában el- és befogadó attitűddel fordulnak embertársaik felé.

Természetesen önismerettel ez is fejleszthető. Minél kevesebb a „vakfoltom”, minél jobban tisztában vagyok azzal, hogy mely területeken vagyok érzékenyebb, annál jobban tudom kezelni saját averzióimat. Ha belátom, az üzenet a fogadónál nyer értelmet, akkor esetleges negatív érzéseim okát magamban, nem pedig a kliensben fogom keresni.

3. A harmadik feltétel Rogers szerint az empatikus megértés.

Ő úgy fogalmazott, hogy „belülről” hangolódjunk a kliensre, nem pedig a saját korábbi élményeinken keresztül igyekezzünk azonosulni a másik érzéseivel, mert az félrevivő lehet. Szerintem ez a legmegfoghatatlanabb, legnehezebben előállítható állapot, de ha sikerül elérni, valóban hatalmas erőforrást jelent a kliens változási folyamatában.

Érzéseinek pontos visszatükrözése által olyan támogató energiák szabadulhatnak fel a kliensben, amelyek mozgósítják saját potenciáljait, saját erőforrásait a saját maga által kitűzött cél elérésének érdekében. Így jöhet létre valódi változás. A kívülről jött tanácsok csak akkor hasznosak, ha a tanácsot adó kompetensebb a témában, mint a tanácsot (el)fogadó. És ki lehet kompetensebb a Kliens életében, mint ő saját maga? Természetesen az új utak, új erőforrások feltérképezésére kitűnőek lehetnek még akár a saját életünkből felhozott példák is, de az „én a te helyedben” megoldások inkább gátolják a változási folyamat sikerét, mint előre vinnék.

Carl Rogers munkásságának, írásainak tanulmányozása nagymértékben tudatosította bennem az amúgy is jelen lévő ösztönös törekvéseimet. Ennek jelentősége számomra főképp abban rejlik, nem csupán érzem, hanem tudom is, hogy e három kritérium betartása a változási folyamatban bizonyosan előrevivő lesz. Így jóval szabadabban, intuitív módon, a kliensre és az adott pillanatnyi lehetőségre nyitottan tudom megválasztani a leginkább megfelelő coaching tool-okat.

Későbbi tanulmányaim során még egy jelentős, a pályámat meghatározó definícióval ismerkedtem meg. M. Scott Peck amerikai pszichiáter éveken át kutatta a szeretet fogalmát legpontosabban leíró mondatot. Tette ezt azért, mert azt tapasztalta, hogy a szeretet félreértelmezéséből származik legtöbb kliensének problémája. A szeretet nevében követjük el a legnagyobb rombolást emberi kapcsolatainkban.

Klinikai gyakorlata során tett megfigyelései révén (beleértve az önvizsgálatot is) jutott arra a következtetésre, hogy az egyik leglényegesebb különbség a folyamat megítélésének szempontjából a szerető, illetve a nem szerető személy céljában rejlik. Definíciója szerint:

„A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében”.

Tehát egyrészről az ösztönös vonzódáson túl egyfajta tudatosság is áthatja a valódi szeretetet, ezt takarja a hajlandóság szó. A vágy és a tettek között az akarat a különbség. A vágyat nem feltétlenül követi tett. Az akarat azonban kellően intenzív érzelem ahhoz, hogy tett kövesse. Ebből következik, hogy szeretet vágya nem azonos a szeretettel. A szeretet akaratlagos jelenség – szándék és tett is. Elhatározás, döntés kérdése is.

Az ember énjének kiterjesztése evolúciós folyamat. A létezésnek akkor léphetünk nagyobb halmazába, ha saját énünket már betöltöttük. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. A fejlődés törekvése vezet fejlődéshez. Az én kiterjesztése erőfeszítést igényel. Valahányszor lelki fejlődésünk érdekében erőfeszítéseket teszünk, megint csak elhatározásunkból tesszük.

A szeretet egységes meghatározása mások szeretete mellett önmagunk szeretetét is magában foglalja. Miután a másik ember éppúgy ember, mint jómagam, iránta érzett szeretetem egyszersmind önmagam szeretete is. Aki a lelki fejlődést tartja szem előtt, az egész emberi fajra gondol, s így elvét önmagára is vonatkoztatja, lévén önmaga is e faj egyede. Tehát lehetetlen mások szeretet önmagunk szeretete nélkül. Lehetetlen önmagunk lelki fejlődését feladni a másik lelki fejlődésének érdekében.

Ebből az is következik tehát, ha egy coach elsődleges céljának tekinti saját maga és embertársai lelki fejlődését, és ezért hajlandó erőfeszítéseket is tenni, akkor a fenti definíció alapján fogalmazhatunk úgy: szereti klienseit.

Összegezve tehát saját egyediségem az alábbiakban rejlik:

Számomra minden egyes folyamat egy misztérium, megtiszteltetés, hogy kliensem eredményeinek részesei lehetek. Hogy a változásban milyen módszerekkel támogatom? Tudásom legjavával, hiteles, nyitott, befogadó attitűddel és legfőképp szeretettel!