Legenda vagyok – létezik-e objektív önismeret?

Írta: Kassai Éva, 2014-07-01 dátummal


Ha kipusztulna az emberiség, és csak én maradnék életben, meg tudnám-e határozni önmagam? Kihez hasonlítva lennék ilyen-olyan-amolyan? Mert akárhogy is csűröm csavarom, csak valamihez képest vagyok, aki vagyok.

Egyrészről van egy belső mércém, amelyen saját változásaimat tudom megítélni: voltam ilyen, lettem olyan. Ennek semmi köze az objektivitáshoz. Teszem fel, 120 kilóról lefogyok 90-re, és baromi boldog vagyok a súlyvesztésemtől. Az eladó mégis hülyén fog rámnézni a szteccsosztályon, amikor igyekszem belepréselni magam egy testrefeszülő ruhába. Objektíven még mindig kövér vagyok. Bár vidámabb, önelfogadóbb és ezáltal mégiscsak fessebb, mint a frissen hízott 90 kilós. Tehát az objektívbe is belepiszkít a szubjektív.

Másrészről van külső mérce: visszajelzések, összehasonlítások. Ha mázlim van, a szűk családom számára kényelmes az eredeti természetem, és mire a külvilágban az első nevelőket megajándékozom a bizalmammal, már van egy gyenge kis pozitív énképem. Ha nincs, és például mozgékonyságommal a sírba viszem túlféltős szüleimet, akkor eleve rossznak képzelem magam. Vagy előfordulhat, hogy ezt naponta szóban is tudtomra adják: rossz vagy!

Aztán jön a többi élmény: pedagógusok, osztálytársak, barátok, ismerősök, szerelmek, kollégák, főnökök, házastársak, gyerekek, menyek, vejek, unokák. Ők is szubjektívek. De sok-sok szubjektum összeadva már adhat megközelítően objektív képet. No de változunk is! Régi ismerőseink lehet, hogy egész másképp vélekednek, mint új barátaink. Vagy például rokonaink leragadnak a régi beidegződésnél: ez a kislány olyan izgága, bajkeverő. Mindegy, hogy azóta ezer órás tantrikus jógán sikerült békét teremteni lelkében, és maga a megtestesült nyugalom! A róla kialakult képet átformálni melós lenne, és ha nincs külső kényszer, hát minek tennénk bele energiát?

Talán a tesztek? Tudatos önismereti utam nagy kiinduló állomása volt az első munkahelyem. Itt felvették velem az összes olyan pszichológiai tesztet, amelyet későbbiekben nekem is használnom kellett a munkám során. Pszichológus kollégám mosolygós arca mai napig előttem van, amikor azt mondja: Éva, nem tudom jó hír-e, vagy sem de minden egyes teszten a normál szórási tartományon kívül esel. Megfordult velem a világ, teljesen magamba zuhantam, hogy mégiscsak annak a kártékony antipedagógusnak van igaza, aki  a gimiben többször hangoztatta: Éva, nem vagy normális! 18 éves alig múltam. Fogalmam sem volt, ki vagyok: túl a hangos családi vitákkal tarkított lázadó korszakomon, túl egy nagy szerelmi csalódáson, túl a gimi akolmelegén, túl az első két hetes betanításon, felnőtt létem küszöbén. Szerencsém volt, hogy Péter – a pszichológus – meglátta rajtam a kétségbeesést, és rögtön javaslatokat is tett. Megnyugtatott, hogy ezzel a szélsőséges nyitottsággal, érzékenységgel pont a helyemen vagyok. Ha szeretnék továbblépni, akkor rogers-i terapeutának is kiváló lennék. Az életem remekül alakult, azóta megtanultam a környezetem számára elfogadhatóbbá (nem minden esetben elfogadhatóváJ) tenni túlfűtött természetemet, és erőforrásként kezelni adottságaimat.

Visszatérve eredeti felvetésemre, önismeretünk támogatására jó eszközök lehetnek a tesztek, modellek, tanfolyamok, külső szakemberek is. Látom magam előtt azt a 100-as skálát, amelyen az extraverziót és az introverziót mértük annak idején. 25-50-ig tartott a normál szórás, az alatt szélsőségesen befelé fordulónak, a fölött pedig szélsőségesen kifelé fordulónak minősítettük a hozzánk pályaalkalmassági vizsgálatra érkezőket. Ezen a teszten én például 99 pontot értem el. Ahhoz képest – így több mint harminc évvel később – sokkal több igényem van az egyéni lelki élményekre, de hiába lettem introvertáltabb, objektíve még mindig extrovertált vagyok. Ezt onnan tudom, hogy annak idején megismertem egy mérhető modellt, a skálájával együtt. Nagyjából el is tudom magam helyezni benne. No, és, aki nem találkozott még ilyen teszttel?

De felmerülhet kérdésként a modellek, tesztek, satöbbik érvényességi tartománya is. Kiken is vizsgálták be pl. az említett százas skálát? Ha figyelembe vesszük az interkulturális különbségeket, akkor még inkább bonyolódik a helyzet. Hiszen ha csak amerikaiakat vettek figyelembe, akkor máris borul a tézis, a skála tolódik.

Talán mindezek összessége már közelít az objektív felé. Nagyszámú, különböző viszonyrendszerekből származó külső visszajelzés, tesztek, mérhető modellek, stb. És valami óriási nyitottság, ön- és emberszeretet mindahhoz, hogy ezeknek az esszenciája meg is érkezzen hozzám.

Bátorság, hogy elhidd: pont az vagy, akinek látszol! Vagy gondolkozz el, miért ért félre a világ.

Kivételesen szélsőséges esetekben, dekadens korokban viszont mindent felülír a belső morális iránytű. Ennek létjogosultságát persze már csak az utókor fogja igazolni. Mint ahogy Bulgakov dilemmáját is: ő normális egyedül, és mindenki meghülyült a sztálini Szovjetunióban, vagy fordítva?