Indíték

Írta: Kassai Éva, 2015-05-13 dátummal


férfi-és-nő

A jogrendszer nagy áttörése volt, mikor egy bűncselekmény elkövetőjének tettét indítékával együtt mérlegelték. Ölni bűn. Ha az életemért küzdök: jogos önvédelem. De engem kevéssé a jogrendszer, a törvényszegések motívumai izgatnak, inkább az a sok félreértés, amit egymás mozgatórugóinak tulajdonítunk. Azt szoktam mondani: nagyon ritkán akarnak minket szánt szándékkal megbántani, többnyire inkább megbántódunk. A kommunikáció során az üzenet a fogadónál nyer értelmet. Ha én lelkesen ecsetelem neked, milyen gyönyörű a cseresznyevirágzás, de téged pont ebben az időszakban hagyott el a szerelmed, akkor mérhetetlenül tapintatlannak gondolsz, amiért erről a borzasztó természeti jelenségről áradozom. Kultúra, személyiség, családi háttér, kor, nem, élmények, pillanatnyi idegállapot határozzák meg mi az, ami nekünk bántó, és mi nem.

Szerintem sokszor többet árul el rólunk, min akadunk ki, mint kiakasztó embertársunkról. Az is inkább minket minősít, milyen indítékot sejtünk a másik viselkedése mögött. Hölgyismerősöm 40 felett úgy döntött: családját elhagyván másodvirágzásba kezd. Onnantól kezdve rengeteg kétes értékű kalandba bocsátkozott, de egy aspektusból minden eset azonos volt: mindig félremagyarázta aktuális „partnerei” indítékait. A valóságtól egészen eltávolodva, közösségi oldalakon keresztül váltott „üzeneteket” szerelmeivel. Szilárdan hitte, ha ő egy mocsári nefelejcs képét közzéteszi, akkor kiszemeltje precízen kódolja az üzenetet: engem soha el ne felejts! De idegen nyelveken írt, politikai témájú cikkek megosztói is neki bókoltak valami nyakatekert módon, amit csak ők ketten: a titkos szeretők érthettek. Ha visszautasították, azt partnere félelmeinek, felsüléstől való szorongásainak, az ő elvesztéséből fakadó esetleges későbbi fájdalom kerülésének vagy a mérhetetlen féltékenység/birtoklási vágy elviselhetetlenségének tulajdonította. Illúzióvilágával tartotta fenn egységnyi izgalomszintjét, mint az adrenalinfüggő a toronyugrással.

Ez egy extrém példa, az ő torz észlelését kielégíthetetlen romantikafüggősége táplálta, de mindnyájunknak megvannak a magunk „szemüvegei”, amin keresztül érkeznek hozzánk az infók. Életstratégáinknak megfelelően igyekszünk magunkat ilyennek-olyannak látni, és a többiek reakcióiból azt észrevenni, amelyek koherensek ezzel a képpel. Ezen kívül negatív élményeink hatására kialakult kedvenc „szar” érzéseink által kényszerítve addig-addig forgathatjuk a valóságot, addig-addig hallhatjuk, nézhetjük, érthetjük félre, mit is akar a másik, míg végre beigazolódhat: minden férfi rohadék, minden nő egy szajha, engem állandóan átvágnak, észre sem vesznek, na nézd már az a szemét vissza sem köszön, pedig én…, na ugyehogyugye?! Kétes értékű, de ismerős, megszokott kielégülés ez, amelyről sokszor tudomásunk sincs.

Mivel az én alapbeállítódásom az, hogy – ritka kivételektől eltekintve – az emberek általában jószándékúak, ezért számomra különösen meghökkentő, mikor közeli ismerőseim kérdőjelezik meg az én pozitív mozgatórugóimat. Legutóbbi ilyen élményem az volt, mikor egyik munkacsoportunk egyetlen tagja érkezett csak meg az általa fixnek gondolt időpontban a közös programra, és rettenetesen elkenődött, hogy mi nem jelentünk ott meg. Az igazság az, hogy ő értett valamit félre, de valamiért azt hitte, mi mindannyian letojtuk, vagy nemtörődömségből nem értesítettük a találkozó elmaradásáról, vagy mittudomén milyen indíttatásból nem tájékoztattuk. Rosszul esett, mert ezzel azt sugallta: hitványabbnak lát minket, mint amilyenek vagyunk.

Hosszú távú, a napi együttműködés terhét viselő kapcsolatainkban pedig különösen nehéz józanul, a pillanatnyi állapotoknak megfelelően mérlegelni. Szüleink, házastársaink, barátaink, gyerekeink le lehetnek ragadva bizonyos korszakainknál, de mi sem feltétlenül vagyunk áptudétek régi ismerőseinkkel kapcsolatban. Nehéz egy megbomlott bizalmat helyreállítani, észrevenni, hogy a másik már változott, hogy tényleg jót akar… Hogy szüleink minket, vagy unokáikat féltik: nehogy újra előjöjjön – az ő fejükben még élénken élő – tivornyázó, felelőtlen, önző kamasz-énünk. Hogy rikácsoló feleségünk csak többet szeretne velünk lenni, hogy félti a kapcsolatunkat, és ezért cirkuszol, mikor megint nélküle megyünk horgászni. Hogy bizalmatlan férjünk fejében egy szorongó kisgyerek veszi át az irányítást, mikor nekünk támad, miért veszünk fel ilyen szép fehérneműt egy szimpla üzleti tárgyalásra.

Meggyőződésem, hogyha tisztábban látnánk egymás indítékait, akkor jóval kevesebb lenne a veszekedés, a válás, a fájdalom. Persze először a saját mozgatórugóinkat kell megismerni, mert a düh legtöbbször csak egy „fedőérzés”. Alatta van az a régi seb, a fájdalom, amit a jelen helyzetben az a szemét disznó másik épp kapirgál. Ha el tudnám mondani: drágám, ez nekem ezért és ezért esik rosszul, és tudom, hogy nem akarsz bántani, meg hát nem is tehetsz róla, de ne mondd azt nekem kérlek, hogy perlóraki, mert ez nálunk szitokszó volt, vagy ne kiabálj, mert ettől én megijedek, vagy ne nézz úgy rám, ahogy most nézel, mert nekem az szörnyű érzés, szóval ha ezeket el tudnám mondani, azzal kezdhetne mit a másik. Tudná, hogy nem őt tartjuk szar alaknak, hanem nekünk vannak skrupulusaink. De egy félreértett helyzetben rá is kérdezhetünk: Te tényleg nem vetted észre?, vagy ezért és ezért csináltad ezt? Még az is kiderülhet, a másik nem genyózni akart, csak hozzánk jutott el rosszul az infó.

Tapasztalataim szerint új beállítódásokat ugyanúgy ki lehet alakítani, mint elsorvadt izmainkat tornával feléleszteni. Csak gyúrni kell rá! Na figyelj vaze:

Ha szánt szándékkal felruházod párodat jó szándékkal,
akkor ő lesz az álompasi vagy az álomnő,
Te pedig leszel a boldog nagymenő,
akit kényeztet egy álompasi vagy egy álomnő,
mert mindegy eztán mit is csinál ez a nagy Ő,
a te fejedben az ő tette mindig előrevivő.

:)