Hogyan növeljük önbecsülésünket?

Írta: Kassai Éva, 2014-05-05 dátummal


Pár éve hallgattam meg Dr. V. Komlósi Annamária előadását az önbecsülésről az ELTE-n. Nagyon tetszett.

Többek között megtudtam ugyanis, hogy a szakemberek nagy része kétféle önbecsülést tart számon. Az egyik fajtája az önértékérzésünknek a “belső” önbecsülés, ami egészen kora kisgyermekkorban, nagyjából egyéves korig fejlődik ki attól függően, hogyan “tükröznek” vissza minket a szüleink. Ha az édesanya ösztönösen jól ráérez csemetéje igényeire, nehezítve azzal, hogy ebben a korban még csak a sírás az egyetlen kommunikációs csatornája a gyereknek, tehát ha jól kódolja ezeket az üzeneteket, akkor a kisbaba joggal érzi úgy, a világ rendben van kívül-belül.

A belső önbecsülés vonás jellegű, nem feltétlenül tudatos az egyén számára.

A másik az ún. “külső önbecsülés” (egyébiránt az önbecsülésnek ezt a két fajtáját nem minden tudós nevezi így, de leegyszerüsítve ebbe a kétféle csoportba sorolhatóak nagyjából a kutatások eredményei). A külső önbecsülésre életünk különféle sikerélményei által tehetünk szert, tehát ez állapot jellegű, valamiféle külső megerősítéstől, eredménytől függ.

Attól függően, hogy mit hoztunk magunkkal, majd később milyen eredményeket értünk el, az alábbi konstellációk lehetségesek:

Belső önbecsülés magas Belső önbecsülés alacsony
Külső önbecsülés magas boldog teljesítő kényszeres teljesítő
Külső önbecsülés alacsony életélvező nélkülöző

Az ábrán látható típusok jellemzőit Maarit Johnson: Önbecsülés és alkalmazkodás című könyvében leírja. Érdekes, hogy az alacsony belső önértékérzéssel rendelkező emberek gyakran kompenzálnak túl, azaz válnak pökhendi, dicsekvő, nárcisztikus figurákká. A legjobb esetben a külső önértékérzésük növelésével igyekeznek kiegyensúlyozni a belső hiányát, de így hullámzó a kedélyállapotuk, és nagymértékben függenek a külvilág visszajelzésektől.

A jó hír, külső dicshímnuszokra vágyó, hullámzó kedélyállapotú társaim, hogy az ügy nem reménytelen, bár kétségtelenül visszahozhatatlan annak az első egy évnek a megerősítése. Tehát a programunkat kell felülírni.

Ahogy Kristin Neff írja egyfajta Self-compassion-ra, azaz önegyüttérzésre van szükségünk. Tehát, ha kikapcsoljuk a “szociométerünket”, nem méricskélünk, hanem elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, jójával, rosszával együtt, akkor van esélyünk a lelki egész-ségre.

A pozitív változások optimista elkötelezettjeként számomra a legfontosabb kérdés: a hogyan?

Többféle megoldást kínált az előadó is. Például a vallásos emberek számára egyértelmű, hogy csak a “Teremtő méricskélhet”, tehát önmagunk megkérdőjelezése egyenesen Isten ellen való vétek.

Másfajta úton is eljuthatunk odáig, hogy elfogadjuk a világ kettősségét: együtt jár a fény az árnyékkal, és így megszűnik a minőség, mert mindkettőre szükség van.

Addig is, míg rátalálunk lelki békénkre, sokat segíthetnek labilis önbizalmunk fenntartásában, önértékérzésünk fejlesztésében azok a referenciaszemélyek, akik nevelésünkben, oktatásunkban részt vesznek.

Ismerőseim jól tudják, mennyire nem vagyok kibékülve a hazai “hibakereső” oktatási rendszerrel. Nálunk a tanítónéni még mindig a legrondább tébetűnket karikázza be, így a fókusz állandóan azon van: miben vagyunk rosszak. Az erőforrás-feltárásban nálunk előrébb járó kultúrákban arra kíváncsiak: miben vagy jó!

Ha ebben mi is fejlődni fogunk, akkor bizonyára kevesebb szorongással, reálisabb önértékérzéssel lépünk be felnőtt korunkba, és többen leszünk boldog teljesítők!

Addig is jó öneggyüttérzést kívánok!