Csernus Imre vs. Carl Rogers

Írta: Kassai Éva, 2014-05-13 dátummal


Vettem egy bérletet egy ötalkalmas előadás-sorozatra, ami a párkapcsolatokról szólt. A munkámhoz elengedhetetlenül fontos, hogy minél tágabb látókörrel rendelkezzem, így örültem a lehetőségnek, hogy egy ilyen fontos területről teljesen eltérő aspektusokból hallhatok gondolatokat különböző – közöttük általam nagyra becsült – szakemberektől. A sorozatot úgy szervezték, hogy havonta egy-egy alkalommal két-két “nagy nevet” hívtak meg, akik a programban megadott címben foglalt témának megfelelően járták körül a párkapcsolat kérdését.

Dr. Csernus Imre az utolsó alkalommal került sorra, és másfél óra állt rendelkezésére, hogy az intimitásról beszéljen. A téma érdekelt, az előadóval kapcsolatban igyekeztem legyőzni az averziómat, mert már nem voltam „Csernus-szűz”. Korábban egy barátnőm lelkes invitálására meghallgattam őt, de kellemetlen volt az élmény. Általában feldobott állapotba kerülök, ha okos emberektől kapok akár csak egyetlenegy új gondolatot, amit felhasználhatok a magam és a klienseim fejlődésének érdekében. Viszont akkor, onnan, teljesen kimerülten támolyogtam ki a friss levegőre. Nemhogy nem kaptam semmit, de úgy éreztem inkább elvettek tőlem valamit. Az energiámat mindenképp.

De egy élmény nem élmény, meg most a másik előadóra kíváncsi voltam, így rászántam magam, hogy elmenjek, és igyekeztem előítélet-mentesen hozzáállni Csernus Imréhez. Az első csalódásom az volt, hogyan próbálta definiálni aznapi témáját, az intimitást. A másik, hogy a mellettem lévő lány még le is írta azt a csacsiságot. De ekkor még nem berzenkedtem, mert az egy szubjektív dolog, hogy nekem mi jön be. Aztán nekiállt, hogy kipécézze „áldozatait”. Egy-két erőtlen párbeszéd után leragadt egy fiatalembernél, aki elvette tőle a felé nyújtott mikrofont. Már nem emlékszem, milyen átkötés után jutottunk el az intimitástól a félelemig, de tulajdonképpen leragadtunk a következő egy órában annál, hogy mindnyájan gyávák vagyunk, és kb. 3% esélyünk van a változásra. Gyávaságunk mélységét a fiatalember volt hivatva érzékeltetni. Az előadó hosszasan „kóstolgatta” a srácot, aki – becsületére legyen mondva – állta a sarat. „Áldozata” kopaszságával élcelődött, kérdezte szégyelli-e, meg igyekezett rábírni, vallja meg itt négyszáz ember előtt, mi az, amit a legjobban szeretne eltakarni. A fiú intelligensen kitért a provokáció elől, aztán a Csernus arra kérte, jöjjön ki a színpadra, és ölelje meg őt. Ekkor hangos röhögésben törtem ki, de sajnos a körülöttem ülők némelyike idegesen ciccegett, így rájöttem, nem mindenki érez úgy, ahogy én. Lehet, hogy ők nem olvasták a Mário és a varázslót? Talán 14 év körül lehettem, amikor filmen láttam először ezt a zseniális művet. Már akkor sem értettem, mivel tartotta sakkban Cipolla az „áldozatait”: a fiatalembert, akit megalázott, és a közönséget, aki ehhez asszisztált.

Hálistennek a „mi” fiatalemberünk nem mozdult. Csernus doktor csalódottan továbbment, és egy önként a tilója alá menő testes hölgyet szembesített tohonyaságával. Valószínű ez a könnyen szerzett „dicsőség” nem lakatta jól az egóját, így előadása végén visszatért a „nagyobb falathoz”, és drámaian összegezte, hogy a fiatalember miért nem akarta vele intim kapcsolatba lépni a színpadon. Ezt kiáltotta: Uram, Ön GYÁVA! Szerintem meg egyszerűen csak őszinte akart maradni a srác. Minek ölelgetne egy izzadt manust, aki hosszasan keresgélte a gyengéit? Az lett volna a hamis és gyáva, ha szófogadóan kimegy a színpadra. Végül Csernus Imre, ezután a patetikus kinyilatkoztatása után kiviharzott. Azaz kiviharzott volna, de fennakadt a függönyben. Nem találta azt a rést, ahol bejött. Zavart szaladgálását, kiútkeresését gyér taps és kuncogás kísérte. Nohálisten, nem vagyok teljesen magam a nemtetszésemmel! Beszámolóm természetesen nem objektív. Retorikai fordulataim a dilemmám könnyebb megértetését szolgáló eszközök, nem pedig Dr. Csernus Imre személye ellen irányulnak. Nem ismerem őt személyesen, több könyvén igen jól szórakoztam, bár nem bántam volna, ha egy jó szerkesztő kiírtja belőlük a rengeteg ismétlést.

Meg akarom fejteni, miért mennek Dr. Csernushoz a kliensei. Érdekel a mozgatórugójuk. Mi vonz bárkit is ehhez a stílushoz? Mire jó, ha a képünkbe vágnak pár perc felületes ismeretség után valami negatívumot? Hoz ez bárki életében pozitív eredményeket? Hogyan dolgozik az a szakember, aki 3% esélyt jósol valakinek a változásra? Nincsenek közvetlen tapasztalataim a munkájával kapcsolatban, ezért csak találgatni tudok.

Miután alapfeltevésem: attól, hogy valamit nem értek, az még nem feltétlenül hülyeség, ezért igyekeztem nézőpontot váltani, és az alábbiakra jutottam, mi lehet vonzó a Csernus-módszerben:

1. Munkám során szem előtt tartok egy egyszerű képletet. Ahhoz, hogy egy változási folyamat elinduljon, energia-befektetés kell. Ennek mennyisége nem haladhatja meg a következő paraméterek szorzatát: a cél attraktivitása X az út egyértelműsége X a szenvedés foka. Különben nem szánjuk rá magunkat cselekedetekre.

Egy külső segítő: szakember vagy barát plusz energiát nem tud adni, viszont kívülállóságának perspektívájából attraktívabbá teheti a célt, egyértelműsítheti az utat, ami oda vezet, illetve növelheti a szenvedés fokát, ami végül is annyira elviselhetetlenné teszi a meglévő helyzetet, hogy a kliens változtatni akarjon rajta. Ez utóbbira ritkán vetemedünk, de lehet, hogy Csernus doktor ezzel a lehetőséggel él. Jól felnagyítja a trutyit, amitől meglátod, hogy évek alatt hová jutottál, és hirtelen rádöbbensz: nem akarok tovább így élni!

2. Lehet, hogy a harcos énedet kelti fel. Annyira felbosszant, hogy dafke sem akarod, hogy igaza legyen.

3. Kényelmes, ha instant receptet kapunk, ha „felülről” megmondják nekünk, mi a bajunk, min kell változtatnunk. Ha bejön jó, ha nem, akkor meg a tanácsadót terheli a felelősség.

Immár 30. éve keresem, mivel tehetném hatékonyabbá a magam és a hozzám fordulók fejlődési folyamatát. Üzleti tanácsadóként, trénerként vannak tapasztalataim. Coach-ként, személyes interakciókban még nem mernék nyilatkozni, mi az, ami a hazai gyakorlatban beválik. Hipotéziseim vannak, de szakmám még nagyon fiatal ahhoz, hogy ezeket tényként lehessen kezelni. Hosszú évek statisztikáit kellene megvizsgálni ahhoz, hogy leszűrhessük, milyen módszerek válnak be a leginkább a gyakorlatban. Ráadásul egy változási folyamat sikerét lemérni elég nehézkes.

Így még – ha ragaszkodom a tudományos tényekhez a megérzéseimen túl – kénytelen vagyok mások nagyobb időtartamot felölelő kutatásainak eredményeire hagyatkozni.

Kíváncsi lennék, hogy a Csernus-módszer hosszú távon milyen változásokat hozott azoknak a klienseknek az életében, akik „kisebb” elakadásokkal fordultak a szakemberhez. Mert az én hipotéziseimmel teljesen ellentétes ez a magatartásforma. Ha viszont tényekkel alátámasztható, hogy a Megmondó Ember jó hatásfokkal dolgozik, akkor felül kell vizsgálnom a feltételezéseimet.

Addig maradok a jelenlegi – egyelőre úgy tűnik sikeres változási folyamatokat indukáló – coaching stílusomnál.

Kb. 20 éves voltam, amikor először találkoztam Carl Rogers amerikai pszichológus módszerével. Először szívvel-lélekkel azonosultam mindazzal, amit tőle hallottam, majd munkásságát tanulmányozva megértettem, milyen hatásmechanizmussal éri el eredményeit. Ő volt az első terapeuta, aki „azonos szemmagasságban”, felnőtt, érett, felelősségteljes emberként kezelte pácienseit, akiket elsőként ő hívott klienseknek. A változási folyamatot nem a tanácsadó-tanácsot megfogadó alá-fölérendeltségi viszonyként fogta fel, hanem egyenrangú partnerek együttműködéseként. Úgy vélte, elakadásaiból a kiutat senki nem találja meg jobban, mint maga a problémagazda, így saját segítő szerepét teljesen másképp definiálta. Kollégái nagy részét sokkolták ezek a forradalmian új nézetek, így a szakma hosszasan nem vette át nézeteit.

Miután a coachingot a terápiától pontosan a fent leírt módszerek különböztetik meg, véleményem szerint Carl Rogers volt az első coach.

Hipotézisei mára már bebizonyosodtak, így tény

1. a kliensek pozitív változásához elengedhetetlen, hogy a velük foglalkozó segítő (esetemben a coach) önmagát adja mindenféle máz és manír nélkül

Tapasztalataim szerint ehhez elsősorban önismeret, és nagyfokú bizalom szükséges. A bizalom vonatkozik saját magamra, mint szakemberre, mert tudom, hogy kellően felkészültem, érzem, hogy a helyemen vagyok. Valamint vonatkozik a módszerre, mert azt tapasztaltam, hogy eddig mindig bevált. És végül a legfontosabb a hitem, hogy minden emberben ott van a képesség, hogy egy érettebb állapot felé fejlődjön.

2. a meleg, támogató, elfogadó attitűd hozzásegíti a klienst, hogy félelem, és gát nélkül figyelhessen saját magára

Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet ezt az attitűdöt kialakítani. Hogy ez a készség egyáltalán elsajátítható-e különböző tanfolyamokon, vagy erre születni kell? Erről a dilemmámról azt hiszem, majd írok egy külön blog-bejegyzést.

3. A harmadik feltétel Rogers szerint az empatikus megértés. Ő úgy fogalmazott, hogy „belülről” hangolódjunk a kliensre, nem pedig a saját korábbi élményeinken keresztül igyekezzünk azonosulni a másik érzéseivel, mert az félrevivő lehet. Szerintem ez a legmegfoghatatlanabb, legnehezebben előállítható állapot, de ha sikerül elérni, valóban hatalmas erőforrást jelent a kliens változási folyamatában.

Szeretem így végezni a munkám. Csodálatos érzés, amikor a kliensem lehetőségeiből erősség lesz. Az eredmény, amit így ér el, bármikor megismételhető, hiszen magából merítette a forrásokat. Én elköteleztem magam emellett a módszer mellett, és energiáimat arra fordítom, hogy minél jobb legyek ebben.

Éppen ezért a kíváncsiságom nem azért hajt, mert váltani szeretnék. Csupán érdekelne, lehet-e egy Csernus Imre féle attitűd előrevivő. Ha igen, akkor milyen személyiségtípusoknak, és miért? Ha nem, akkor meg miért választják az emberek az önsorsrontást?

Ha bármiben előrébb jutok, ígérem, megírom. Ha pedig Te tudsz valami tippet adni, örülnék, ha megosztanád velem.

Minden jót kívánok!